Amikor együtt van nagyon sok ember, több ezer ember, valahogy elönt a jó érzés. Különösen igaz ez akkor, amikor sokan azért vagyunk együtt, mert közösek a céljaink. Amikor tudjuk, hogy van miért küzdeni. Mert van. És még remény is. Még nem halt meg bennünk. Sokaknak ez fáj. Veszélyesnek tartják, hogy még van bennünk remény. Mert van, és sosem fogja tudni semmi elűzni. A reményt a tudat adja. A tudat, amely genetikailag vésődött belénk. A tudat, hogy mi vagyunk, mi voltunk, és leszünk is. Tudjuk. És tudni is fogjuk. Ha nem tetszik nekik, akkor is. Nem félünk...

A Várbeli tüntetés után a Kossuth tér következett. Kis nosztalgia. A nosztalgia mindig együtt jár a gondolattal. Gondolkodunk mindig, amikor nosztalgiázunk. De erről majd később, lássuk a lényeget.

Tehát jött a Kossuth tér. Suli-buli mi egymás. Tanévnyitó ünnepi fesztivál volt a téren, ó, igen. Mert ez kell a népnek. Különösen azok örülhettek ennek a fesztiválnak bizonyosan, akik a tanévnyitó ünnepély előtt tudták meg, hogy nincs többé iskolájuk. Mert ezek a gazemberek megtették ezt is. Az utolsó pillanatban kijelentették, hogy az iskola jogutód nélkül bezárt. Nem tudom, hol volt ez, de nem is igazán fontos. De megtették. Megtették, mert gazemberek.

Szóval szerveztek egy ilyen fesztivált. Körülbelül százan voltak. Visítottak tinilányok a koncerten. Tetszett nekik. Tapsoltak, ordítottak. Bizonyosan szeretik azt a zenekart. Mi meg, akik részt vettek egy tüntetésen, levonultunk a legendás helyszínre. A helyszínre, ami annyi mindent megélt már, amióta van. Köztársaság-kikiáltást, tömegbe lövetést, miniszterelnök temetését, kismillió tüntetést. És mostmár fesztivált is. Páran lementünk, mert le akartunk menni. Arra, hogy mik történtek egy éve. Gondoltunk, és lementünk.

De ami eztán jött, számomra felfoghatatlannak bizonyult. Bizonyossággal állíthatom, hogy nem én vagyok hülye. De mégis hülyének éreztem magam. Kordonnal zárták körbe a Kossuth teret. Igaz, nem teljesen, csak egy utca felől. Afelől, ahonnan jöttek a tüntetők. Ők a Hősök teréről jöttek. És kordonba buktak. Csupán hangot akartak adni annak, ami nem tetszik nekik. Ott azon a bizonyos szent helyen. De nem tudták. Kordonok. Azok a piszkos kordonok.

Aztán jött az erő demonstrálása a rend őrei részéről. Megkérdeztem magamtól: miért? Nem találtam választ, ekkor éreztem magam először hülyének. Szerettem volna hazajönni a 2-es villamossal. De nem tehettem. Megkérdeztem a rend egyik őrét, hogy kimehetek-e, mert szeretnék hazamenni. Bájos értetlenségének még hangot sem adott, csak mozdította a fejét jobbra majd balra. Tehát nem mehettem ki, csak ha megkerülök egy igen nagy épülettömböt. Nem tettem meg, vártam. És ekkor, elmerülve a gondolataimban, arra jutottam, hogy megint hülyének kell érezzem magam. Sőt! Cirkuszi majomnak, aki be van zárva a ketrecébe. És tényleg: be voltunk zárva. Aki metróhoz akart menni, nem tehette. Cirkuszi majmok voltunk mi ott. És ebből a státuszból csak később szabadulhattunk. Miután elfogyott a tömeg, megnyíltak a kordonkapuk a szabadság és a hazaút előtt. És már nem éreztem magam bezárva. Nem vagyok klausztrofóbiás, de zavart ez a helyzet...

És ismét gyönyörűen indultak a rend őrei az éjszakának. Zöld mellénnyel az egyenruhán. Oly egyszerű okkal tették ezt, hogy már kicsit unalmas is. Mert hol is van az azonosító? Hát igen, a zöld mellény alatt. Egy jó ideig azonosítatlan valakik álltak előttünk rendőrnek öltözve. Mert mint tudjuk tavaly óta, hogy a rendőr attól rendőr az egyenruhán kívül, hogy van rajta azonosító. A sajtó megjelenésével mindenki megnyugodott. A kamerának már meg lehet mutatni, meg kell mutatni azt, hogy ők bizony rendőrök. Lekerült a mellény, és akkor tényleg tudtuk, hogy rendőrökkel állunk szemben.

Mindenesetre a kordon közé zárás érdekes gondolatot ébresztett bennem. Ha már a felső vezetés, a kormánypártok kirekesztésről beszélnek, akkor azt kell mondjam, hogy ma Magyarországon van kirekesztés. Méghozzá minket rekesztettek ki. Nem zsidókat, cigányokat, szexuálisan deviánsokat (értendő úgy, hogy elvileg őket szokták kirekeszteni a hatalom szerint!). Adófizető állampolgárokat rekesztettek ki. A többséget. Azért többséget, mert akiket szerintük kirekesztenek az ugyebár kisebbség. Szóval hát kirekesztettnek éreztem magam. De lesz ez még így se...

Visszatérve, a gondolat és a nosztalgia együtt volt jelen ma este. Emlékeztünk, mi volt tavaly. Nosztalgikus érzések fogtak el ma. És jó volt. A nosztalgia egy gyümölcs, melynek nincs szörnyűsége, csak szépsége és zamata. A nosztalgia egy zamatos valami. És bármennyire is szeretnék elvenni azt az ízes dolgot, jegyezzék meg mindenkorra:

NEM HAGYJUK!

Címkék: parlament tüntetés kossuth tér árpád sáv elkúrtad

A bejegyzés trackback címe:

https://railadam.blog.hu/api/trackback/id/tr26247429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.